PinkLife

Éj

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Éj

 

 

Az éj vaskarmaival szétfeszíti szembogaram,

így csak elfuserált hangok hagyják el testem,

melyek levegővétel nélküli  hosszú sikolyt hallatva maguk után,

könyörögnek egy napfényes reggelért.

De milyen is az ember…

Remél, küzd és túlél, s mert nem tehet mást: tűr,

mígnem ezen képessége határához érve, összecsukló lába-

mely fáradságtól kínozva erőtlenül megadja magát-elernyed.

De csak egy apró bánatittas pillanatra…

Az éjjel sötét fényeiben gyönyörködve,

de olcsó frázisokkal kicentizett életét markolva,

egy embert észlel maga mellett.

Egy elsuhanó autó ablakában meglátván magukat,

arcukat holdfény és könny mosdatja…

Önmaga látványától az ember már-már szörnyet hal,

de nem omolhat vesztett csatában össze,míg

a csalfa flitterekkel díszített világ másokat mannával etet.

Ezért hát egymást fölsegítve,s arcul köpve a sors bánatos képét,

rongyosra lépdelt lábaikkal menetelnek újra.

Hajnalodik…még csak vaku által mesterségesen világos az ég számukra.

De elmúlt már a volt, s jön a holnap mindent elvakító fehér  fényével,

hogy körbevonja és széppé tegye azt, ami oly rút.

 

 

 

 

 

 

 

 

Munka

 

 

 

Munka

 

 

 

Hát nem…elhivatottság nélküli ócska perspektívát

ad csak az embernek egy én-börtön falai között,

ahonnan-és ez örök kérdés-

kiszabadulva is oly édes lenne a lét?

 

Rossz, ha nincs, de hasonlóan kegyetlen,

ha van…de nem olyan.

Ha agyad éhezik az talán kevésbé fájdalmasabb?

 

Ismét nem. Mert gyomrod étekért lázong

és ha nem táplálod…meghalni talán jobb?

S, mert éjjel gyermeked arcát nem moshatja eső és sár.

 

 

Míg egyik dacosan fut a téllel szemben,

s bőrét a hideg edzi,

szíve virágba borulva reméli,

hogy az élet egyszer napfényes rétre tereli őt.

Akkor aztán…akkor majd láb lógatva fekszik

selymes fűben kiterülve, semmittevő napjain.

Családja “csudáját” tenyerén tartva,

ajkukat kémlelve, ami elhangzik készakarva,

azon nyomban teljesítse, mert útját már nem állja

semmilyen fekete pénzmágia.

 

 

A másik így éli mindennapjait már évek óta.

Látását nem homályosítja el egyetlenegy fátyolfelhő sem.

Kellemesen felépített palotájában szíve nyugodt mámorba

öltözteti napjait, nem fáradt izzadtság mossa arcát.

Szép így neki.-gondolhatnánk.

De teher alatt nő a pálma.-azt is mondják.

 

 

Szóval helló, itt vagyok…egy újabb munkanap…

Aztán csak remélhetem, hogy az egykoron ízlelt keserűség

majd hajtja kezemben a ceruzát egy immáron

szebb új világ lapjain.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

604.800

 

 

 

 

 604.800

 

A másodpercek száma…

Amikor az eszelősen fékevesztett információ-ömlenyből kiszabadulhatsz.

Vissza nem térő alkalom, hogy tudatosan kizárva a mereven élt élet

átkos élményét,agyad off-ra állítva,

amolyan ítélkezés és mások elvárásai nélküli életet élhess.

 

Ha nem is felhasználva mind a 604.800 másodpercet,

de legalábbis a felét illik eltékozolni.

Megállni a nyüzsgő város közepén és

élvezni az élményeikben elmerülő emberek látványát,

de nem ám csak mosolyogva, hanem szépen komótosan átgondolva.

Hogy vannak ám lelkek, akik felismerik a pillanatot,

amelyben felhőtlen az ég, csapatosan érkezik a mosoly,

virágillatot áraszt a város és egyáltalán semmi nem olyannyira fontos,

hogy ezekről elterelje a figyelmet.

 

Eme impulzusokat következetesen begyakorolva és átmentve;

szeretett, de eszünkhöz mérten elhivatottságot nem hozó;

dolgos hétköznapjainkba,általa sajtolva

vágyat magunkból a túlélésre.

 

Túlélni?

 

Túlélni a kerék pörgésének iramát, amelyben

te csak a mókus lehetsz.

 

Futni, futva soha el nem érni…

a semmit, majd kifulladni.

 

Vagy belefulladni…saját lélegzeted

után kapkodva.

 

De félre a drámával, hiszen így veszlik el a lényeg,

az idő csak úgy lehet értékes, ha véges.

 

És véges, ezt biztosan tudjuk,

ezért a szabadságolások időszaka alatt csak annyit kívánhatok…

boldog hetet.

Pihentesd tested és lelked, az apró csodákat csak

elméd lecsendesítésével lelheted,

aztán hátha a végén véletlenül minden úgy marad,

és egész életedben élvezheted a kényszerek nélküli csodálatos élet “vétkét”!

 

 

Panda

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mások

Mások…

 

“Előre,előre
Dombokra,meredek tetőkre,
Hol a szív és a lélek szárnyalhat.
Háta mögött hagyva minden gátat.”

Csacska kis buta dalszöveg, nem túl meglepő frázisokkal,
unalomig ismételt féligazságokkal.
De miért is dúdolják sokan mégis, az ilyen sablon szösszeneteket,
vállalva a kínos lebukás és az arcpirító gagyiság durva vádjának szégyenét?
Talán, mert valahol mélyen, a tudatalattijukban,érzik és még vágyják,
a születésükkor alanyi jogon kapott gyermeki kíváncsiságot és óhajtják
a tengernyi miértre az igaz válaszokat.
De valahol talán a felnőtté válás útján, kinek ezért, kinek azért,
kihunynak azok az ingerek, melyek segítségével elérhetnék,
vagy legalábbis megközelítenék az egyéniségükre szabott teljesség értelmét.
S mikor azon ingerek kihunynak, részben az akadályok túl fárasztó legyőzése,
és részben egy készen kapott minta könnyebb befogadásának mivolta miatt;
nos…akkor bizony beállnak egy mások által diktált vakszimultán sakkjátszmába,
oly boldogan és főleg önként játszva, a feláldozható áldozati gyalog szerepkörét.

De persze vannak mások, maroknyian, akik nem is annyira mások;
csak éppen elfelejtették kinőni a születésükkor kapott,
a mindenséget fürkésző örök kíváncsiságot.
Ők a ritka kivételek, a napi rutin ellen lázadók, kik másként,
emberként szeretnének élni,akiknek nem elég a mások által kutyatápként kiporciózott,
gusztusosan tálalt, előre csomagolt instant igazságok.
Szembemennek, vállalva a következményeket; mert boszorkányperek és nyílvános
máglyán égetések mindig voltak, lesznek;
mert a szürke massza mesteri készítői nem kedvelik, sőt rettegik,
az általuk kreált hazug dogmákon átragyogó színeket.
S ők azok, kevesek, ha felkerekednek, nem kerülik, sőt keresik az akadályokat,
legyenek azok bármily magas hegyek; megmásszák, legyőzik azokat.
Hosszú, olykor pokoli fárasztó munkával reszkető ólomlábakon haladnak felfelé,
miközben minden egyes nehéz lépést először óvatosan, majd egyre vadabbul ízlelvén és élvezvén.
És egyszer a csúcsra, célhoz érnek!

Lehajolnak, kezükkel hólabdacsot formálnak a puha vakító fehérségből és útjára engedik azt.
A kezdeti kis növő hógolyó párszor elakadhat, már egészen pici döccenőkön is,
de ha már meg van a kellő lendület és tiszta útra lel…
Na…hát akkor rettegett patyolat dörgedelemmé alakul és mint nemes metamorfózist,
nem állítja meg semmi, ember által tervezett, épített gát.
Talán csak dacot, ellenszegülést, de akár forradalmat is indíthat az addig rákényszerített
anyagi és szellemi mátrix ellen, vagy “csak” újabb határozott lépést tesz lehetővé,
a teljes, tökéletes önmegvalósítás felé.
Szóval…

“Előre, előre
Dombokra, meredek tetőkre,
Hol a szív és lélek szárnyalhat.
Háta mögött hagyva minden gátat.”

S.

 

Szürke

 

 

 

Kedves Szürke!

 

 

Mert sajátos vallásod szerint sem fehér,sem fekete nem vagy.

Állhatatos ábránddal felépített világodban mégis maga vagy a Való-ság.

Ha sokasodnak a korlátoltak, neked cidrizned akkor sem kell,

mert felismered a hasonszőrűen szürkeség eszméjét vallókat.

 

Ők azok, kik nem átallják a bal kesztyűt jobb kézre húzni…

Felismerni vélik a metrót egy lábbeli küllemében…

Vallják,hogy parányi magzatuk is lehet nyúlszabású…

(hiszen, ha én nyuszi és te nyuszi…akkor ő is nyuszi).

S,hogy a világ összerázásához nem bátorság,

csak két erős kéz kell csupán.

 

Szétvert öltözője falai között az ember csak kémleli vágyát,

melyet,ha meglel ebben az anyagias akadályokkal tarkított,

agyonázott világban és vállvetve átall viszi,

talán egy negyedmásodpercnyi átélt csodás eszményért,

mely negyedmásodperc azonban távlati boldogságnedűt sejtet…

-amelyből fekete és fehér még legvadabb álmaiban sem kér,

mert apróság korában, anyja által lecsukott szemeivel aludni tért-

Hát azért a csodáért érdemes “fura” címkével felaggatott

szürkeségedet eredendően tisztán viselni.

 

Szóval…nem te vagy az őrült,csak a szabály rettentő sok,

vidd hírét,hogy bárki megválthatja a világot.

Csak éppen éreznie kell,hogy senki és semmi

csak fekete vagy fehér!

 

Bár el kell mondjam,amit nemrég hallottam,

hogy talán kifordítva mégiscsak mindenki rózsaszínben pompázik…

 

 

Panda

 

 

 

 

 

Eső

 

 

 

Eső

 

 

–  Talán eretnek módon, mint Fortuna kegyeltje,

de részemről a váratlan nyári zuhékról nem a bosszúság,

hanem egy közös, lelkiekben igen hasonló emberrel (a Kedvessel),

kéz a kézben-i séta az, ami elsőre feldereng agyam archívumából.

A sietős, rohanós világgal való nyílt ellenszegülésként,

ráérős, megfontolt egyen-tapicskolásunk, az eső által

felskiccelt másállapot szemlélése, befogadása és élvezete.

A hangok, a képek ízlelése…és hát az illatok,

a zápor alatti és utáni balzsamos, üdítően frissítő,

lelket tisztító illat.

És néha non-plusz ultraként a szivárvány lelket

bódítóan boldogító, megindító látványa.

Hát csoda-e, hogy ilyen körülmények hatására az ember gyermeke

törődik is az átázott ruhája és cuppogó cipője okozta

diszkonfort érzéssel, sokkal inkább önkéntelenül átadja magát

az egész testét átjáró cudarul érzéki,

romantikus gondolatoknak, tetteknek.

Merthogy az esőben-esőtől átázva , reszketve,de mástól vacogva,

a bensőben lázasan forrongva csókolózni.

Szoros, levegő nélküli ölelésben vizesen veszni,

vágyat közölve vágyat fogadni…és ezt a vágyat

a hazaúton jó kertészként ápolni, táplálni

és hagyni, hogy sarjba fakadjon, virágba boruljon.

És végre hazaérvén beteljesülni.

 

 

 

S.

 

 

 

–  Bár szívem tajtékosan sóvárogva izzik érted…

de felhő-lelked által kilehelt páracseppek mindegyike,

melyet agyad kitombolt dühe táplál,

folyton-folyvást leselkednek rá.

 

És végül egy-egy lehulló csepp eléri,

sziszegő-füstölő lyukakat égetve a vörös vászonra,

melyek semmint kielégülést,

de sürgető figyelmeztetést sejtetnek és áztató halált.

 

Szóval…elég már az esőből,

habár nélküle nem értékelném annyira a száraz cipőt és

nyers, nedves illata által nem kerülnék közelebb

az egészen nyílvánValóhoz…

Földet táplál, létet generál, de jaj…

az utolsó parazsat el ne mossa.

 

Amennyiben szükségünk lesz rá,

együtt lejtünk táncot érette,

mert nincsen Párizs eső nélkül,

hisz szivárványt csakis általa láthatsz,

ebben a feslett világban.

 

 

Panda

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kék

Kék…

 

Hogy milyen kék volt akkor az ég?
Hogy is lehetne leírni olyat, ami csak egyszeri és megismételhetetlen,
csupán villanásig tart, de mint oly sok csodás pillanat,
mikre nem vagyunk felkészülve, akkor és ott;
akár sorsdöntő is lehet,de legrosszabb esetben is, örökre bevésődik a lelkünkbe.

Nos,az a kék,több kéknek bűvös, mágikus elegye.
Az első kék talán Dalí által kerül fel a palettára,
aki egy átdorbézolt, nagy szellemekkel a mindenséget kutató vitákat folytató éjjel után, hazatérvén megpillantotta feleségét Gala-t,
aki nemcsak a társa, szerelme, de mint oly kevés nő a világon éltében, a múzsája is volt.
Átbattyogván műtermébe még frissen az elméjében, csak a Nője által felmagasztalt, tomboló impulzusok hada hatása alatt,
kifestette magából azt a szent őrületet, mely bensőjében tombolt,s ami sajna csak a zsenik sajátja.
A felesége körül feltünő,alakját,szellemiségét kiemelendő, általa ebben az állapotban alkotott kék, az én egyik kékem.

Hmmm…a második a titkokat nyújtó, igazi mélységet ábrázoló,
mindazonáltal a végtelen távlatokat felvázoló,
csillámló, ragyogó óceánkék.

A harmadik az a szemkék,amit csak egy pár éves kisgyerek tud rád szegezni,
aki még teljesen ártatlanul szemlélődik,
őszinte tekintetét még nem homályosították el káros környezeti behatások.
Ki szeretetért szeretetet vár, kérdéseire pedig igazságot.

Nos, talán ez a három kék, gondosan kigrammozott kavalkádja közelíti meg hangyányit azt a kéket,
amilyennek akkor láttam az eget,
mikor odahajoltál, s azt mondtad:
“szeretlek és kisbabánk lesz”.

 

 

A pillanatnyi szabadság virága

A pillanatnyi szabadság virága

 

 

Nem teremtetett a Föld légkörének lágy burkában
még egy olyan növény az élőlények között, amely
olyannyira szimbolizálná a földi lelkek által,
oly illékony mivolta miatt, hőn áhított bódító érzést,
melynek neve: szabadság.
S, mert gyökerestül kiszakítva elillan csodás bája,
talán, ha egy pillanatra megállj parancsolnánk az időnek,
és a tér fagyott csöndjében meghosszabbíthatnánk
egyedülálló látványát…de nem….
Éppen múlandóságában rejlik varázslata,
a pillanat élvezetére tanít, melyet most, itt, azonnal
birtokolhatsz, de törékeny mivolta miatt vele útra nem kelhetsz.
Épp ezért mekkora mámor már hanyatt fekve az eget bámulni,
gondolatban vörösre festeni azt-mert hisz az ember
abban a pillanatban bármit megtehet-
a periférikusban gyengéden érzékelni őket,
eggyé válni, szimbiózisban lélegezve, élve velük, vele:
a szabadság össze nem hasonlítható illatával.
Talán így már érthető, miért nem illetlenség
betegesen vonzódni: a pipacshoz.

Panda

 

 

Kentaurkodni...

Kentaurkodni…

 

 

Hogy mire is gondolok?
Teljesen egyértelműen a bicajozásra, melynek során szerves és
szervetlen,furcsán természetes módon, tökéletes egységet alkotva,
gyakorlatilag mintegy modernkori kentaurként reinkalnálódva,
róhatjuk az utunkat  gépi toldalékos emberi testtel.
Tudjuk: ebben az állapotban és közegben nincs burok,
mely megvéd és főleg elválaszt.
így aztán teljesen intenzív részei leszünk a minket is befogadó,
körbeölelő természetnek és simán, minden gond nélkül együtt tudunk
létezni a környezetünkkel.
Haladunk a célunk felé, választott tempóban, poroszkálva vagy
éppen vágtatva, ahogy kedvünk és időnk engedi.
Tekerünk, tekerünk és közben teljesen közvetlen,
egyediségében, páratlan módon érzékeljük a világ felénk küldött jeleit,
ingereit,történéseit.
Rácsodálkozunk a sok képre, illatra, hangra…ízleljük, élvezük, és persze
enyhén bódult transzban kódoljuk ki az agyunkba érkező üzeneteket.
Olykor sikerül idősíkot váltani, a gyerekkorba nem menekülve merülni,
a hajdan elhantolt kincset előásni, feléleszteni tetszhalott állapotából
és benne új erőre kapva megmártózni.
Haladunk, haladunk folyton falva a távolságot a kitűzött célállomás felé,
eközben észreveszünk másokat és felfedezhetjük magunkat.
Mert ilyenkor van időnk magunkban lenni, gondolkodni, ábrándozni,
feltérképezni énünket, kipuhatolni és behatárolni fizikai,
de akár lelki korlátainkat.
Szóval haladunk, haladunk közben tágítva határainkat,melyek újratervezéséhez
pont a kentaurkodás által érzékelt és befogadott tapasztalatok nyújtanak
biztos segítséget.

S.

Városrész(let)

Városrész(let)

Panda

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!