Éj
Az éj vaskarmaival szétfeszíti szembogaram,
így csak elfuserált hangok hagyják el testem,
melyek levegővétel nélküli hosszú sikolyt hallatva maguk után,
könyörögnek egy napfényes reggelért.
De milyen is az ember…
Remél, küzd és túlél, s mert nem tehet mást: tűr,
mígnem ezen képessége határához érve, összecsukló lába-
mely fáradságtól kínozva erőtlenül megadja magát-elernyed.
De csak egy apró bánatittas pillanatra…
Az éjjel sötét fényeiben gyönyörködve,
de olcsó frázisokkal kicentizett életét markolva,
egy embert észlel maga mellett.
Egy elsuhanó autó ablakában meglátván magukat,
arcukat holdfény és könny mosdatja…
Önmaga látványától az ember már-már szörnyet hal,
de nem omolhat vesztett csatában össze,míg
a csalfa flitterekkel díszített világ másokat mannával etet.
Ezért hát egymást fölsegítve,s arcul köpve a sors bánatos képét,
rongyosra lépdelt lábaikkal menetelnek újra.
Hajnalodik…még csak vaku által mesterségesen világos az ég számukra.
De elmúlt már a volt, s jön a holnap mindent elvakító fehér fényével,
hogy körbevonja és széppé tegye azt, ami oly rút.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: