Mások

Mások…

 

“Előre,előre
Dombokra,meredek tetőkre,
Hol a szív és a lélek szárnyalhat.
Háta mögött hagyva minden gátat.”

Csacska kis buta dalszöveg, nem túl meglepő frázisokkal,
unalomig ismételt féligazságokkal.
De miért is dúdolják sokan mégis, az ilyen sablon szösszeneteket,
vállalva a kínos lebukás és az arcpirító gagyiság durva vádjának szégyenét?
Talán, mert valahol mélyen, a tudatalattijukban,érzik és még vágyják,
a születésükkor alanyi jogon kapott gyermeki kíváncsiságot és óhajtják
a tengernyi miértre az igaz válaszokat.
De valahol talán a felnőtté válás útján, kinek ezért, kinek azért,
kihunynak azok az ingerek, melyek segítségével elérhetnék,
vagy legalábbis megközelítenék az egyéniségükre szabott teljesség értelmét.
S mikor azon ingerek kihunynak, részben az akadályok túl fárasztó legyőzése,
és részben egy készen kapott minta könnyebb befogadásának mivolta miatt;
nos…akkor bizony beállnak egy mások által diktált vakszimultán sakkjátszmába,
oly boldogan és főleg önként játszva, a feláldozható áldozati gyalog szerepkörét.

De persze vannak mások, maroknyian, akik nem is annyira mások;
csak éppen elfelejtették kinőni a születésükkor kapott,
a mindenséget fürkésző örök kíváncsiságot.
Ők a ritka kivételek, a napi rutin ellen lázadók, kik másként,
emberként szeretnének élni,akiknek nem elég a mások által kutyatápként kiporciózott,
gusztusosan tálalt, előre csomagolt instant igazságok.
Szembemennek, vállalva a következményeket; mert boszorkányperek és nyílvános
máglyán égetések mindig voltak, lesznek;
mert a szürke massza mesteri készítői nem kedvelik, sőt rettegik,
az általuk kreált hazug dogmákon átragyogó színeket.
S ők azok, kevesek, ha felkerekednek, nem kerülik, sőt keresik az akadályokat,
legyenek azok bármily magas hegyek; megmásszák, legyőzik azokat.
Hosszú, olykor pokoli fárasztó munkával reszkető ólomlábakon haladnak felfelé,
miközben minden egyes nehéz lépést először óvatosan, majd egyre vadabbul ízlelvén és élvezvén.
És egyszer a csúcsra, célhoz érnek!

Lehajolnak, kezükkel hólabdacsot formálnak a puha vakító fehérségből és útjára engedik azt.
A kezdeti kis növő hógolyó párszor elakadhat, már egészen pici döccenőkön is,
de ha már meg van a kellő lendület és tiszta útra lel…
Na…hát akkor rettegett patyolat dörgedelemmé alakul és mint nemes metamorfózist,
nem állítja meg semmi, ember által tervezett, épített gát.
Talán csak dacot, ellenszegülést, de akár forradalmat is indíthat az addig rákényszerített
anyagi és szellemi mátrix ellen, vagy “csak” újabb határozott lépést tesz lehetővé,
a teljes, tökéletes önmegvalósítás felé.
Szóval…

“Előre, előre
Dombokra, meredek tetőkre,
Hol a szív és lélek szárnyalhat.
Háta mögött hagyva minden gátat.”