Kentaurkodni…
Hogy mire is gondolok?
Teljesen egyértelműen a bicajozásra, melynek során szerves és
szervetlen,furcsán természetes módon, tökéletes egységet alkotva,
gyakorlatilag mintegy modernkori kentaurként reinkalnálódva,
róhatjuk az utunkat gépi toldalékos emberi testtel.
Tudjuk: ebben az állapotban és közegben nincs burok,
mely megvéd és főleg elválaszt.
így aztán teljesen intenzív részei leszünk a minket is befogadó,
körbeölelő természetnek és simán, minden gond nélkül együtt tudunk
létezni a környezetünkkel.
Haladunk a célunk felé, választott tempóban, poroszkálva vagy
éppen vágtatva, ahogy kedvünk és időnk engedi.
Tekerünk, tekerünk és közben teljesen közvetlen,
egyediségében, páratlan módon érzékeljük a világ felénk küldött jeleit,
ingereit,történéseit.
Rácsodálkozunk a sok képre, illatra, hangra…ízleljük, élvezük, és persze
enyhén bódult transzban kódoljuk ki az agyunkba érkező üzeneteket.
Olykor sikerül idősíkot váltani, a gyerekkorba nem menekülve merülni,
a hajdan elhantolt kincset előásni, feléleszteni tetszhalott állapotából
és benne új erőre kapva megmártózni.
Haladunk, haladunk folyton falva a távolságot a kitűzött célállomás felé,
eközben észreveszünk másokat és felfedezhetjük magunkat.
Mert ilyenkor van időnk magunkban lenni, gondolkodni, ábrándozni,
feltérképezni énünket, kipuhatolni és behatárolni fizikai,
de akár lelki korlátainkat.
Szóval haladunk, haladunk közben tágítva határainkat,melyek újratervezéséhez
pont a kentaurkodás által érzékelt és befogadott tapasztalatok nyújtanak
biztos segítséget.
S.
