A pillanatnyi szabadság virága

2013. May. 20.

Nem teremtetett a Föld légkörének lágy burkában
még egy olyan növény az élőlények között, amely
olyannyira szimbolizálná a földi lelkek által,
oly illékony mivolta miatt, hőn áhított bódító érzést,
melynek neve: szabadság.
S, mert gyökerestül kiszakítva elillan csodás bája,
talán, ha egy pillanatra megállj parancsolnánk az időnek,
és a tér fagyott csöndjében meghosszabbíthatnánk
egyedülálló látványát…de nem….
Éppen múlandóságában rejlik varázslata,
a pillanat élvezetére tanít, melyet most, itt, azonnal
birtokolhatsz, de törékeny mivolta miatt vele útra nem kelhetsz.
Épp ezért mekkora mámor már hanyatt fekve az eget bámulni,
gondolatban vörösre festeni azt-mert hisz az ember
abban a pillanatban bármit megtehet-
a periférikusban gyengéden érzékelni őket,
eggyé válni, szimbiózisban lélegezve, élve velük, vele:
a szabadság össze nem hasonlítható illatával.
Talán így már érthető, miért nem illetlenség
betegesen vonzódni: a pipacshoz.

Panda

Kentaurkodni...

Rácz-Tóthpál Andrea és Rácz Sándor

2013. May. 20.

Hozzászólások (0)

Kentaurkodni…

Hogy mire is gondolok?
Teljesen egyértelműen a bicajozásra, melynek során szerves és
szervetlen,furcsán természetes módon, tökéletes egységet alkotva,
gyakorlatilag mintegy modernkori kentaurként reinkalnálódva,
róhatjuk az utunkat gépi toldalékos emberi testtel.
Tudjuk: ebben az állapotban és közegben nincs burok,
mely megvéd és főleg elválaszt.
így aztán teljesen intenzív részei leszünk a minket is befogadó,
körbeölelő természetnek és simán, minden gond nélkül együtt tudunk
létezni a környezetünkkel.
Haladunk a célunk felé, választott tempóban, poroszkálva vagy
éppen vágtatva, ahogy kedvünk és időnk engedi.
Tekerünk, tekerünk és közben teljesen közvetlen,
egyediségében, páratlan módon érzékeljük a világ felénk küldött jeleit,
ingereit,történéseit.
Rácsodálkozunk a sok képre, illatra, hangra…ízleljük, élvezük, és persze
enyhén bódult transzban kódoljuk ki az agyunkba érkező üzeneteket.
Olykor sikerül idősíkot váltani, a gyerekkorba nem menekülve merülni,
a hajdan elhantolt kincset előásni, feléleszteni tetszhalott állapotából
és benne új erőre kapva megmártózni.
Haladunk, haladunk folyton falva a távolságot a kitűzött célállomás felé,
eközben észreveszünk másokat és felfedezhetjük magunkat.
Mert ilyenkor van időnk magunkban lenni, gondolkodni, ábrándozni,
feltérképezni énünket, kipuhatolni és behatárolni fizikai,
de akár lelki korlátainkat.
Szóval haladunk, haladunk közben tágítva határainkat,melyek újratervezéséhez
pont a kentaurkodás által érzékelt és befogadott tapasztalatok nyújtanak
biztos segítséget.